Egy tavalyi olvasásom közben akadtam meg egy fél mondaton, és utána két napig nem tudtam továbblapozni. A szerző bemutatta a mellékszereplőt, és nagyjából három szóval elintézte: az arca mindent elárult róla. Nem kellett tovább magyarázni, az olvasó azonnal tudta, kivel van dolga. Ez a fogás legalább 200 éve működik a prózában, és pont ezért olyan kényelmes.
Azóta figyelem, mennyire következetes ez a szerkesztési szokás. A regényekben a függőség mindig látszik. Vörös orr, dagadt vonások, elhanyagolt megjelenés, valami, amit egyetlen bekezdésben le lehet írni, és ami felmenti a szerzőt az alól, hogy húsz oldalon keresztül építse fel a karaktert. Az irodalom szeret rövidíteni, és a testre írja rá azt, ami a fejben történik.
A baj csak az, hogy sokan ezt a kódot hozzák magukkal az olvasásból az életbe.
Nálunk a családban ez konkrétan tizenkét évig tartott.
A sógorom évekig ivott úgy, hogy senki nem gondolt semmi rosszra, mert semmi nem stimmelt azzal a képpel, amit magunkban hordoztunk. Rendesen dolgozott, minden családi eseményen ott volt, sosem láttuk botladozni. Ha valaki akkor megkérdezte volna tőlünk, hogy van-e a családban alkoholprobléma, mindannyian nemet mondtunk volna, méghozzá jóhiszeműen. Azt kerestük, ami a könyvekben szerepel, és nem találtuk. Pedig például a felepulok.hu weboldal leírja, milyen gyakran történik ez pontosan így és mennyire nem szabad félvállról venni.
Amikor végül kiderült, mennyi ideje tart ez így, az volt a legnehezebb, hogy visszamenőleg minden mozaik a helyére került. A kihagyott vasárnapok, a rosszkedvű hétfők, a hirtelen sértődések. Egyik sem volt önmagában gyanús. Együtt viszont mindent elmondtak volna.
Utána kezdtem el olvasni a témában, és így jutottam el a felepulok.hu blogjához, ahol az alkoholizmus szakaszait írják le részletesen. Ott olvastam először arról, hogy az egyik leggyakoribb típus éppen az, akin szinte semmi nem látszik. Magas a tűrőképessége, az ivás a napjai természetes része lett, gyakran olyan területen dolgozik, ahol ez nem tűnik fel, és pont ezért marad felismeretlen évtizedekig. Az ő tipikus mondata az, hogy ő nem lehet alkoholista, hiszen soha senki nem látta még részegen.
Az alkoholista arc mint fogalom valószínűleg ezért is olyan népszerű keresés. Egyszerű választ ígér egy nehéz kérdésre. A szakmai anyagokban viszont nem a vonásokról esik szó, hanem arról, hogy a hiánytünetek akkor jelennek meg, amikor valaki nem jut hozzá az italhoz: ingerlékenység, feszültség, álmatlanság, kézremegés, étvágytalanság. És arról, hogy a testi következmények sokszor máshol jelentkeznek, például ingadozó vérnyomásban, magas koleszterinszintben vagy szívritmuszavarban, amiket a háziorvos sem köt össze automatikusan az ivással.
Ami engem a legjobban meglepett, az a mérce kérdése volt. Egészségügyi ajánlások szerint felnőtt nőknél heti tizennégy, férfiaknál heti huszonegy egység alkohol az a határ, ami alatt még nem beszélünk gondról. A felepulok.hu szakemberei viszont pont ezzel a számolással vitatkoznak, mert az alkohol addiktív anyag, és a rendszeres fogyasztás önmagában emeli a tűrőképességet. Vagyis a határérték betartása nem garancia semmire.
Így utólag azt gondolom, hogy nem az alkoholista arc hiánya tévesztett meg minket, hanem az, hogy egyáltalán arcot kerestünk. Egy viselkedésmintát kellett volna néznünk, nem egy portrét.
A sógorom végül nem tőlünk kapta az első használható mondatot, hanem egy szakembertől, aki elmagyarázta neki, hogy ez nem jellemkérdés és nem akaraterő dolga. Nekünk, a családnak külön beszélgetés jutott, mert ott azt is elmondták, hogy a hozzátartozó nem tehetetlen, viszont a jószándékú kimentés általában pont a rossz irányba visz.
Azóta másképp olvasom azokat a bekezdéseket, ahol a szerző egy arcleírással intézi el a karaktert. Nem haragszom rájuk, mert ez a próza egyik legrégebbi eszköze, és az olvasás öröme éppen az ilyen gyorsírásokból is építkezik. Csak közben tudom, hogy a valóságban a legtöbb történet nem így néz ki. Ott évekig semmi nem látszik, és amikor végre valaki kimondja, hogy baj van, az szinte sosem attól lesz, amit meglátott. Hanem attól, amit végre meg mert hallani. Nálunk a felepulok.hu blogján olvasott néhány oldal indította el ezt a fordulatot, és azóta gondolom azt, hogy a felismerés nem a tükörnél kezdődik, hanem a kérdésnél, amit végre feltesz valaki.